Egy cseh, román, német vagy svéd keresztény család Amerikában vagy Nagy-Britanniában egy generáció alatt legtöbb tekintetben asszimilálódik. Az ő megjelenésük esetén nem beszélhetünk jelentős etnikai vagy kulturális inhomogenitásról. Az etnikai sokszínűségre vonatkozó vizsgálatok esetén nem érdemes ilyen különbséget tenni. Az USA-ban a feketék, latinok, ázsiaiak, közel-keletiek mutatnak etnikai és kulturális különbözőséget. Európában is, ha etnikai homogenitásról, vagy különbözőségről beszélünk, nem a zsidó-keresztény kultúrkörből kikerülő fehér csoportokra gondolunk. Senkinek nem jutnak eszébe a kisebbségi magyarok Szlovákiában, de még a cigányok is csak korlátozottan. Az etnikai sokszínűség esetén Nyugaton az Európán kívüli, nem zsidó-keresztény kultúrkörből kikerülő népességre gondolnak. Akik esetében szinte nem érdemes megkülönböztetni a kulturális és etnikai jelzőt. Az etnikai különbségekkel önmagában semmi baj nem lenne, ha nem kapcsolódna hozzá elválaszthatatlanul jelentős és feloldhatatlannak tűnő kulturális különbség.

Kényszerből lett új identitás

Európa ebben a kérdésben mélyen kettéosztott. A nyugati felén évtizedek óta, egyre növekvő mértékben van jelen az etnikai és kulturális inhomogenitás. Az iszlám több helyen második legnagyobb vallássá vált. Olyan helyeken, mint London pedig ma már több nem fehér, mint fehér él. A Nyugat az elmúlt évtizedekben többféle választ próbált adni erre a kihívásra. Kiderült sem az asszimiláció, sem az integráció nem működik, ezért az amúgy sokat kritizált, még Merkel által is elvetett multikulturális megoldás vált kényszerből elfogadottá. Ez igazából nem jelent mást, mint éljünk szépen együtt békében, különbözően. A multikulturalizmus általánossá válása egy nagyon súlyos identitáskérdést hozott felszínre. Milyen legyen ezen országok identitása? A svéd keresztény történelem alapján épült identitást nem tudja elfogadni egy muszlim bevándorló. Az európai történelem legdicsőbb lapjai közé tartozik a keresztes hadjáratokban a muszlimok fölött aratott győzelem, ahogy a muszlim történelem büszkesége Európa egy részének leigázása. A Nyugat válasza erre a kihívásra, a történelemre alapozott nemzeti identitások háttérbe szorítás, „meghaladása”. Helyette egy multikulturalizmusra alapozott új európai identitást tartanak elfogadhatónak, amit olyan egyetemesnek gondolt emberi értékekre, mint az elfogadás, befogadás, nyitottság, egyenlőség és ehhez hasonlókra alapoznak (meg kell jegyezni, hogy ezek jórészt a modern kori európai baloldal kreálmányai és nem egyetemes értékek). Ez a nemzeti identitásokat elvető törekvés tökéletesen egybeesett az EU elvárásaival, ezért Brüsszelből erős támogatásra talált. Az új identitás ugyan egy történelmi helyzet kényszeréből fakadt, mégis úgy láttatják, mintha ez önmagában vitathatatlan érték lenne, a fejlődés, a haladás, a progresszió követelménye és nem izzadtságszagú pótmegoldás. Szép lassan ez az identitás egyetemes mértékké, követelménnyé, feltétellé vált, ami alapján meg lehet ítélni egy ország fejlettségét. 

A kényszer nélküli történelmi identitás

Európa jó néhány országában nincsenek jelentős méretű integrálatlan, nem a zsidó-keresztény kultúrkörből származó, eltérő etnikumú csoportok. Ilyen bizonyos értelemben Svájc (ahol kénytelenek és akarnak integrálódni), az összes keleti tagállam és Ausztria is úgy tesz mostanság, mintha ezek közé tartozna. Ezek az országok nem vetették el a nemzeti múltra épülő identitást. Nem váltották fel egy multikulturális identitással, mert más kultúrájú tömegek nélkül ez nehezen ment volna. Náluk nem létezett a nyugati országokban létrejött kényszer az identitásváltásra. Ez olyan lett volna, mintha Budapesten egész nyáron esernyővel és esőkabátban járnánk, mert Londonban rendszeresen esik az eső.

Az EU-ban a multikulturális identitás azonban, ahogy láttuk a modernitás, a progresszivitás kritériuma. A történelmi nemzeti identitással rendelkező országok ezért egyre maradibbnak, ódivatúbbnak láttatták olyannak, amelyek egy 200 évvel ezelőtti eszmét próbálnak védeni. Az identitás különbség a népvándorlás 2015-ös megindulásával egy ki nem mondott háborúvá változott. Úgy, hogy Nyugaton még az ellentét valóságos okáról beszélni sem lehet.

Ekkor ugyanis válaszút elé kerültek a nemzeti identitással rendelkező országok. Megkapták a vissza nem térő „lehetőséget”, hogy modernek és progresszívek legyenek ők is. Ehhez nem kellett volna mást tenniük csak beengedni jelentős számú muszlim migránst.

Az identitáskérdés húsba vágóvá vált és az érintett országok egységesen utasították el a lehetőséget. A keleti tagországok politikusai, néhányszor explicite kifejtették, hogy a bevándorlás identitáskérdés, mivel a muszlim bevándorlók befogadásával elveszítjük keresztény európia (vagy keresztény magyar) identitásunkat. Az ilyen kijelentések ahelyett, hogy probléma lényegére irányították volna a figyelmet és valóságról szóló vitát generáltak volna, olajat öntöttek a tűzre és csak a nyugati mainstream propagandát szolgálták. Annak bizonyítékaként mutatták be, hogy itt a modernek és a maradik állnak egymással szemben. A propagandisztikus megközelítés nagyban hozzájárult ahhoz, hogy egyre távolodunk a közösen elfogadható megoldásoktól. Amiben komoly felelőssége van a nyugati mainstream politikának. Pedig, ha valami megért volna egy vitát az EU-ban, akkor ez az lett volna.

Az EU értékeinek egyoldalú kisajátítása

A nyugati országok nem veszik figyelembe, hogy a saját identitásfeladási kényszerük nem erőltethető rá az ilyennel nem rendelkező országokra. Nem lehet azért ezen országok létező és elfogadott identitását szétrombolni, erőszakkal etnikai és kulturális inhomogenitást létrehozni, hogy ők is hasonló válaszútra jussanak. Nem lehet ezen országokat semmilyen módon büntetni azért, mert ragaszkodnak saját nemzeti identitásukhoz. Legfőképpen azért, mert nem igaz a kijelentés, hogy az európaiság kritériuma a multikulturális identitás és a nemzeti identitás feladása. Ennek semmilyen jogi és erkölcsi alapja nincs. A ma sokat hangoztatott két kulcsszó a befogadás és a nyitottság csak a multikulturális identitással rendelkező országokban adták hozzá az európai alapértékekhez. Ráadásul azokat rendkívül tévesen az illegális tömeges bevándorlásra is alkalmazták, sőt az illegális határátlépésre is. Ezen értéknek nevezett valamik megtartására nem kötelezhető egyetlen EU tagállam, egyetlen identitását védő ország sem. Ezek az országok ilyen, mindenki által ismert identitással léptek be az EU-ba és nem szerepelt a feltételek között, hogy megtagadják történelmüket. Ez jóval túlmegy azon, amit vállaltak, hogy lemondanak szuverenitásuk egy részéről és nemzeti identitásukat európaival egészítik ki.

A kvóta mint szimbólum

Az egész ügy szimbolikus központi kérdése a kvóta. A nyugati politikusok szerint ez adná meg a lehetőséget a „modernitás és progresszivitás” irányába tett első lépéshez. A kvóta elfogadása a multikulturális Európa értékeinek elfogadását szimbolizálja és véleményük szerint kifejezi az európai szolidaritást. Ezzel szemben bármennyire is úgy akarják Brüsszelből láttatni, a kvóta nem szolidaritási, hanem identitáskérdés. A kvóta elfogadása nem az európai néppel szembeni szolidaritást fejezné ki, csupán a most kormányon lévő a bevándorlást a nyitottság és befogadás elvei szerint kezelő politikai rendszerekkel. Ezek a rendszerekkel, azonban saját lakosságuk sem szolidáris többé, még ott is, ahol többség támogatja a politikai vezetőket, gyakran elutasítja a bevándorlás jelenlegi kezelését. Miért várják el független országoktól politikai irányvonaluk támogatását, miért emelik azt az közös európai politika szintjére, ha saját szavazóikat képtelenek erről meggyőzni?

Egyetlen ország sem kötelezhető arra, hogy külföldi politikai pártok irányába tett szolidaritásból induljon el saját identitásának feladásának útján. Mivel az ügy szimbolikus nem számít, hogy az átveendő emberek száma ezer vagy százezer. Ennek ellenére az identitás szót Nyugaton ki sem ejtik a kvótával kapcsolatban, ha pedig igen akkor azt csakis nagyon elítélően.

A kvótával igazából jogi formába öntenék a multikulturalizmus irányába való lépéseket, mondhatni kötelező normává tennék a hagyományos identitás feladását. Ezért nem lehet a kvótában engedni. Aki a kvótában enged, az elveszti az első csatát a háborúban, amit identitásának megtartásáért folytat.

Kinek is van itt gondja? Hol is van valódi háború?

A magyar sajtót olvasva úgy tűnik a történelmi identitással rendelkező EU tagállamok folyamatos gondban vannak. Szankciókkal fenyegetik őket, roskadoznak a maradiság súlya alatt és a modernek és a maradik konfliktusai tépik őket darabokra. Nehéz nem mosolyogni ezeken véleményeken a valósággal összevetve. A nyugat történelmének egyik legkomolyabb válságának küszöbén áll, ami éppen az identitáskérdés körül robbant ki. Kivétel nélkül minden érintett országban felszínre került a multikulturális identitáselutasító politikai alternatíva. Ezeknek a csoportoknak elegük lett, hogy politikai értelemben kisebbségbe kerültek saját hazájukban és lassan oda jutnak, hogy kénytelenek történelmüket megtagadni azoknak a vendégeknek a kedvéért, akiket befogadtak. Az igazi identitásháború nem a keleti tagállamok és a Nyugat között dúl, hanem a nyugati országokon belül. Németországban naponta 10 támadás éri átlagosan a migránsokat, a politikai oldalak közötti feszültség néha fizikai agresszióvá válik. Franciaországban recseg ropog a politikai rendszer, a hipertoleráns Hollandiában szintén. Svédországban fogalmunk sincs mi történik, mert a kormány minden erejével igyekszik elhazudni a valóságot. A britek elhagyták a süllyedő hajót. A problémák mind az identitás körül alakulnak ki, és a jövőben semmi esély, hogy nyugvópontra jussanak. A multikulturális identitás maga a gond forrása, aki kényszerből erre az útra lépett, az hosszú távra egy labilis konfliktusokkal terhes útra lépett, aminek végén nem látszik megoldás.

A gond nem a történelmi identitással rendelkezők oldalán van. Az etnikai és kulturális homogenitás maga a nyugalom garanciája, olyan érték, amit a Nyugat szeretne visszaszerezni, de már képtelen erre. A manapság megerősödő pártok mind az etnikai és kulturális sokszínűség csökkentését tűzték zászlajukra. Kitoloncolás, családegyesítések korlátozása, az iszlám korlátozása és hasonlókkal, de ezen intézkedések sikere több, mint kétséges. Tíz millió számra kéne Európából hazaküldeni muszlimokat, hogy esély legyen részarányuk további növekedésének megakadályozására. Ez nem fog megtörténni. A muszlimok száma tovább fog nőni és a század közepére ezek az országok nem léteznek többé abban a formában, ahogy ma ismerjük őket. Európa nem lehet Európa, ha nem európaiak élnek benne.

Politikai gyűlöleteinktől és előítéleteinktől függetlenül próbáljuk meg a objektíven szemlélni a valóságot és áldjuk a relatív etnikai és szinte teljes kulturális homogenitásunkat. Úgy tűnik ebben a században ez lesz az egyik legnagyobb társadalmi érték, aminek visszaszerzéséért Nyugaton nyílt harc kezdődött már.