Az történt ugye, hogy Matolcsyék egy valag pénzzel megdotálták a vs.hu-t. Ez kitudódott. Majd felállt öt újságíró, a főszerkesztő, a baloldali sajtó meg hősként ünnepli a dezertőröket és elátkozza a „geciket.”

Hihetetlen ez a cinizmus.

Mert - hogy klasszikusokat idézzünk - van itt egy 64 ezer dolláros kérdés:

Namármost vagy az van, hogy ezek mégse olyan briliáns oknyomozók, fogalmazzunk finoman: egyszerűen segghülyék.  Itt van például a főszerkesztő, aki saját bevallása szerint eddig is tudott a támogatásról, és most megtudja, hogy tudott róla és ezt ő már bizony nem tudja elvállalni a lelkiismeretével – hát, öcsém...

Vagy az van, hogy ezek mégiscsak tudták, nagyon is tudták, hogy mi van, csak jó volt ez így. A fizu megérkezett. Pofa alapállás. Aztán, ahogy a nagy szajré nyílt titok lett, jött a felháborodás, a kivonulás, a dezertálás. Mert így lehet megőrizni az imidzset, hogy ők a függetlenség szabadságharcosai, a nagy igazságkeresők.

Micsoda teatralitás. Mennyi díszlet. Mennyi hazugság.

De tényleg, mi az istenért néznek minket hülyének?

Mert mégiscsak az a helyzet, hogy a függetlenség igazságharcosai, a nagy igazságkeresők valójában a legnagyobb alkalmazkodók, a legrosszabb képmutatók, a hazugság legvisszataszítóbb bajnokai.

Hányszor olvastunk az indexen Spéder viselt dolgairól? Hányszor olvastunk a Magyar Nemzetben, a Heti Válaszban Simicska simlijeiről? Hányszor leplezték le a 444-es srácok Soros manővereit?

Segítek: egyszer sem.  

Ennyit az igazság kereséséről.

A nagy vs-kérdés nem kérdés.

Mi viszont maradtunk, akik voltunk. Vagy másképp: vagyunk, akik vagyunk. Lehet ezért minket szeretni és lehet gyűlölni.

Csak azt nem lehet mondani, hogy a 888 ne lenne önazonos, ne lenne az, amit állít magáról.

Ezt hívják úgy, hogy egyenesség.

Olvassatok minket.