Mára biztosan mindenkihez eljutott a hír, hogy életének 93-ik évében elhunyt Göncz Árpád író, Magyarország rendszerváltás utáni első köztársasági elnöke. 

Ha politikus lennék, jobboldaliként most vagy csendben kellene maradnom, vagy üveges tekintetű sablonokat kellene felolvasnom egy emberről, akinek politikai nézeteit nem osztottam.

A halál előtt azonban mind egyenlőek vagyunk: bal- vagy jobboldaliak, elnökök, pizzafutárok, katonák, melósok. A halál a nagy kiegyenlítő, az utolsó kommunista, aki mindenkinek ugyanannyit mér. 

Göncz Árpád 1922-ben született, amikor nagyapám, aki nem érte meg a rendszerváltást. Úgy halt meg, hogy a diktatúra örök. Árpi bá’ az első szabad lélegzetvétel szimbóluma lett mindannyiunk számára, akik nem ismertük személyesen. Az első szabad lélegzetvétel az a pillanat, amiben elhalványult a múlt és a jövő árulása, sötétsége, hazugsága és összesűrűsödött benne minden beváltatlan remény. A napos reggel, az eső utáni csend. Ez volt 1990.

De ez is csak történelem. Göncz Árpád megérte unokái, dédunokái születését. Ennél nagyobb adomány nincs. A politika üres beszéd, amit szétszór az idő. A hatalom és a vele járó dicsőség elillan. A király trónjára új király ül. A gyermekeink az egyetlen igazi kapcsolatunk Istennel. A gyermekeink szemébe nézve elhisszük, hogy elporladó erőfeszítéseink nem voltak cél és értelem nélküliek. Csak betöltötték szerepüket egy rendben, amit nem vagyunk hivatottak megérteni. Letelt az idő, az évek szálltak, mint a percek...

Árpi bá’ – nyugodjon békében! Legyen az álma olyan, mint az a közös pillanat.