Erdélyi ’56 nincs. Évek óta minden október 23-án hiányérzetem van, és egyfajta büszke irigységgel nézek az anyamagyarokra. Büszke vagyok rájuk, büszke vagyok rátok, 1956 világrengető esemény volt, szabadságharc a javából, puszta kézzel nekimenni a tankoknak, tiszteletteljes főhajtás, ezek a magyarok, ezek a mi magyarjaink. A hiányérzet abból fakadt, hogy nem tudtam azt mondani: ezek vagyunk mi. Mi, magyarok. És nem arról van szó, hogy 1989-ig erről nem beszélhettünk Székelyföldön. 1989 után sem beszéltünk róla érdemben. Megemlékeztünk, persze, azok a pesti srácok, kicsit a miénkek is, figyelj, világ, mi is olyanok vagyunk, mint ők, magyarok.

De arról valamiért nem beszélünk, hogy 1956 Erdélyben, pontosabban: Romániában is következményekkel járt. Öt évvel ezelőtt a Biszku-film kapcsán a Mandinerre megírtam, annál pontosabban most sem tudom megfogalmazni, hát idézem: „Mintha Erdélyben felülről/kívülről néznénk ezt a filmet, a témáját, '56-ot, a kommunizmust, ti főztétek, hát egyétek […]. Mert, ugye, ez nem a mi kommunizmusunk, a mi kommunizmusunk román kommunizmus volt, bezzegkommunizmus, a kisebbségi sorsban súly alatt nőtt a pálma, a nem lehet heroizmusa hevített, az erdélyi magyarok indulásból bűntelenek: azt mondjuk, román elnyomás, és ezzel mindent megmagyaráztunk.”

Stefano Bottoni történész (nagyon bírom a csávót, számomra ő az egyik leghitelesebb kutató) megírta: az 1956 utáni romániai „forradalom nélküli” megtorlás a magyarországihoz volt mérhető. Gyakorlatilag lefejezték az erdélyi magyar elitet, például 1956 következményeként számolták fel az önálló Bolyai Egyetemet. A téma másik avatott kutatója, Tófalvi Zoltán idézi a Bolyai-per fővádlottját, dr. Várhegyi Istvánt, akit a román büntetőtörvénykönyv hírhedt 327-es paragrafusa alapján, rendszerellenes nyilvános felbujtás és agitáció vádjával a kolozsvári 3. számú katonai törvényszék büntetőbírósága 7 évi börtönre ítélt: „Kolozsváron a Bolyai Egyetemet ítélték el.” Szabédi László költő, Csendes Zoltán prorektor öngyilkosságukkal tiltakoztak az önálló magyar egyetem megszüntetése ellen.

További koncepciós perekben ítéltek el boldog-boldogtalant, a mi kommunizmusunk konszolidációjának égisze alatt egyre inkább kisebbségellenessé vált a román hatalom, Bottoni elég meggyőzően adalékolja a számokat: „a kezdeti szakaszban, 1957-ben a letartóztatottak nagy része román nemzetiségű, szélsőjobboldali meggyőződésű személy volt (a magyarok aránya a 10%-ot sem érte el). 1958-ban a magyarok aránya 15%-ra emelkedett, az 1960-as évek elején pedig elérte a 18-20%-ot, ami azt jelenti, hogy Erdélyben akkor már inkább a magyar kisebbségre »vadászott« az állambiztonság.” Bottoni összegzése szerint összesen közel 30.000 embert tartóztattak le és helyeztek vizsgálat alá, „az ítéletek száma 1957. január 1. és 1959. július 31. közötti időszakban megközelítette a tízezret. Az 1956 utáni években a katonai törvényszékek több tucat halálos ítéletet is hirdettek: 1957-1958 között 45 végrehajtott ítéletről van tudomásunk, de valódi számuk ennél lényegesen magasabb lehet. A börtönben, munkatáborokban vagy a kihallgatások során több százan vesztették életüket. Ehhez az adathoz hozzá kell adni a szamosújvári börtönben 1958. július 14-én kitört lázadás több tucat halálos áldozatát.”

Az 1956-os magyarországi események hatására egyébként nem Kolozsváron alakult ki diáktüntetés, hanem Temesváron és Bukarestben. Kolozsváron a kommunista hatalom már akkor sikeresen játszotta ki a magyar kártyát, mi más lehet a pesti srácok és követőik célja, mint Erdély visszaszerzése, ezek a magyarok nem férnek a nacionalista bőrükbe, itt tönkreteszik a szocializmus vívmányait. A temesvári diákság követelései viszont ugyanazon hangon szóltak, mint a magyarországi ifjaké. Õket a Szekuritáté és a katonaság együttes erővel fékezte meg, október 30-án körbevették és elszigetelték az egyetem épületét, másnap a társaik szabadon bocsátásáért tüntető kollégáikat letartóztatták, katonai teherautókon egy elhagyatott katonai laktanyába szállítottak mindenkit, majd elkezdődtek a retorziók.

A magyarellenes él viszont azóta is megmaradt, jól megalapozták, a legsúlyosabb ítéleteket is az 1958-1959-ben megtartott „magyar” perek során hozták meg:  Szoboszlay-perben 10 halálos ítélet, Sass Kálmán-perben 2 halálos ítélet, EMISZ-perben 77 súlyos ítélet. És nem véletlenül: ki nem mondott cél a magyar közösség elrettentése és megtörése volt.

De nem csak a magyarokat törték meg. 1958 januárjában újból engedélyezték a zsidók kivándorlását, pár hét alatt 120.000 személy iratkozott fel a kivándorlási listákra. És ezzel gyakorlatilag be is fejezték a romániai politikai közösségben a pályafutásukat, eltávolították őket az állásaikból, „hűtlenség” miatt megfosztották a román állampolgárságuktól, zsidóként sem lehettél jó román.

1956-ban és 1956 után az erdélyi magyarságot sikeresen gyúrta át romániaivá a kommunista hatalom. Ezt kellőképpen röstelljük is, ezért nem beszélünk róla, öt évvel ezelőtt elég keserűen állapítottam meg, hogy „mi, erdélyi magyarok mind egy szálig hősök vagyunk, még a román forradalmat is magyar csinálta, mi, erdélyi magyarok nem szeretünk azzal foglalkozni, hogy a koma besúgó volt, feldobott az üzemi szekusnál, mi, erdélyi magyarok betapasztjuk a szemünk, fülünk, ha szent teheneinkről kiderül, hogy az állambiztonságnak daloltak, vagy hogy a papjaink rólunk és egymásról jelentettek, mi, erdélyi magyarok nem építettük az aranykorszakot (vagy ha igen, akkor politikai fogolyként), nem vettünk részt tevőlegesen a diktatúra fenntartásában, nekünk a romániai magyar párttitkárhoz, a néptanács magyar elnökéhez, a magyar agitproposhoz, a magyar újságíróhoz, a magyar belügyishez, a magyar funkcionáriushoz semmi, de semmi közünk, és mivel ő a szomszédunk a mai napig, ezért neki sincs köze akkori magához. Az erdélyi magyarság számára saját történelme Trianontól 1989-ig (kisebb megszakítással, de az magyar világ volt) gyakorlatilag vakfolt.”

Update: e cikk megírása után néztem a kolozsvári Főtér.ro portált, ahol Bottonival készítettek interjút, a történész kimondja azt, amit én fentebb csak szőrmentén jeleztem: „Úgy gondolom, hogy erdélyi magyar szempontból ez tekinthető 1956 legfontosabb és legsúlyosabb, máig ható örökségének: a kisebbségi társadalom módszeres »behálózása«, valamint a kisebbségi elitekkel kötött, bizonytalan erkölcsi talajon álló kompromisszumok sokasága.”

Máig ható. Na igen.

A hét híre volt Romániában, hogy az 1990 június 13. és 15. között lezajlott, legalább négy halálos áldozatot követelő bukaresti bányászjárás ügyében indított nyomozás során a legfőbb ügyészség szerdán szerdán Ion Iliescu volt államfő és Virgil Mãgureanu, a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) volt igazgatója ellen, majd csütörtökön három volt kormánytag - Petre Roman volt miniszterelnök, Victor Atanasie Stãnculescu egykori védelmi miniszter és Gelu Voican Voiculescu akkori, titkosszolgálatokat is felügyelő miniszterelnök-helyettes - esetében is az államfői hivatal jóváhagyását kérte a bűnvádi eljárás jóváhagyásához. A kommunista hatalom átmentői ellen emberiesség elleni bűncselekmények miatt nyomoznának. Egyébként Iliescu elvtárs vezényelte le 1959-ben a Bolyai Egyetem beolvasztását, de már akkor ott figyelt Nicolae Ceausescu is.

A hét másik híre: ugyanez a legfőbb ügyészség lezárta a vizsgálatot az 1989-es romániai forradalom ügyében. Ez azt jelenti, hogy senkit nem vonnak felelősségre a mintegy ezer ember haláláért és több mint háromezer ember megsebesüléséért. Az idézett források szerint az ügyben szereplő bűncselekmények vagy elévültek 26 év elteltével, vagy pedig már nem szerepelnek a büntető törvénykönyvben.

Nagyon meg kellene már tartani a kommunista diktatúrák perét is.